Rólunk írták

A Pilates-torna

Nem könnyű jól átmozgató, nem lazsálós női tornát találni, ami kíméli a gerincet. Véletlenül bukkantam a német eredetű Pilates-tornára s a Belváros egy könnyen megközelíthető, de mégiscsak eldugott mozgásstúdiójára.
A mozgás menedék a testnek és a léleknek – hirdeti az Attitűd tornaklub, s én igazán nem bánom, hogy nem egy földszinti hodályban, a járókelők szeme láttára izzadom végig első Pilates-órámat, hanem a második emeleten. A bátortalanabbak, gyakorlatlanabbak is elégedetten térhetnek be az igazán barátságos stúdióba, amelyet egy lakásból alakítottak ki. Öltözőként is funkcionáló előtérbe csöppenek, ami a kora délutáni időpont miatt szellős – máskor elég szűkös lehet. Ez magára a mozgástérre is igaz, ugyanakkor éppen a kisebb (60 négyzetméteres) terület adja a mozgásstúdió nyugalmát. Itt nem érezhetjük embergyárban magunkat.Határozott, ugyanakkor segítőkész oktató vezeti a Pilates-edzést. Ez a gerinckímélő torna kifejezetten kis mozgásokra, egyenletes lélegzetvételre épül. Mivel apró mozdulatokból áll, kortól és fittségtől függetlenül bárki sikerélménnyel távozhat az első óra végeztével, mert jóllehet alaposan kimerül, de a gyakorlatok nagy részét végre tudja hajtani.
A gyermekkora óta angolkórral, asztmával és ízületi bántalmakkal küszködő Pilates olyan módszert dolgozott ki – először saját szervezete fejlesztésére -, amely a keleti mozgáskultúrát ötvözi a nyugati fiziológiai tanulmányokkal.A torna jelentős részét vízszintes testhelyzetben végezzük, s bizony jó néhányszor szűk a tér, egyébre azonban nem nagyon lehet panasz: változatos az eszközhasználat – szalag, súlyzó, labda kerül elő – a módszer szellemiségének megfelelően. A táncos végzettséggel is rendelkező edző egyenként mindenkire odafigyel, s velünk együtt mozogja végig szinte az egész edzést, hogy az újak is lássák, mit hogyan kell végezni. Különösen a testtartásunkra ügyel, de a levegővételek betartására is emlékeztet időről időre.S bár a finisre, a hasizomgyakorlatokra a főképp húszas-harmincasokból álló társaság jó része elfárad, mindannyian igyekszünk tőlünk telhetőleg végig bírni a tornát, mert ha nem is könnyű egy Pilates-óra, de mindenképpen harmonikusabb, mint egy aerobikedzés.A Városház utcai mozgásstúdió a Pilates mellett callaneticsszel, amerikai kondicionálással és jógával is foglalkozik.

Megjelent: Heti Válasz,
7. évfolyam 48. szám, 2007.11.29


Az eltűnt izmok rejtélye – Kiknek ajánlott a pilates?

Lusta vagyok. Ez soha nem volt vita tárgya. Néha azonban eluralkodott rajtam a pánik: ha így folytatom, egy év múlva gurulni fogok! Ilyenkor kétségbeesett bérletvásárlásba kezdek.

Megpróbálkoztam már a step aerobiccal: túlságosan ugrálós. A konditerem gépeivel nem tudtam mit kezdeni, a spinning meg hamvába holt ötlet volt, ugyanis alapvetően nem szeretek biciklizni. És hogy otthon tornázzak? Egyedül?! Ahhoz motiváció is kell ám, az meg éppen akkor, abban a pillanatban, amikor elkezdtem volna a nappali szőnyegén ugrálni Rékával vagy Norbival, hát, az éppen akkor valahol máshol volt. Ilyenkor néhány hétre lebeszélem magam mindennemű mozgásról, és persze arra jutottam, hogy szükségem van egy kis pihenésre a rettenetes fáradalmak, és a rengeteg edzés után.

Mégis kezdtem azt érezni, hogy ez így nem mehet tovább. Rá kellett jönnöm, hogy már nem vagyok bakfis, a befalt sütik kalóriái nem csorognak át rajtam, hanem megállapodnak, bizony csípő tájt. Tehát új mozgásforma után néztem. Gondosan kutattam, mindent elolvastam, mi a legújabb trend, arról mit kell tudni, mennyire van messze a terem, és mennyibe kerül egy óra? Napokig eltartott a keresgélés, – ugyanis, mint említettem, a kelleténél nehezebben veszem rá magam arra, hogy megmozduljak. De aztán egyszer csak ott volt. A Deák Ferenc téren, az első alkalommal csak 700 Ft-ért. Pilates. Nem volt szükség külön guglizásra, a honlapon minden információt megtaláltam erről a mozgásformáról, a történetéről, a hatékonyságáról, arról, hogy hány alkalom után van „javulás”. Kifejezetten a munka utáni időpontokra specializálódtak, a késő délutáni és esti órákban lehetett válogatni a háromféle mozgásforma közül. Pilates, Callanetics, és Body Art. Az első tűnt a legkevésbé megterhelőnek. Semmi ugrabugra, csak nyújtógyakorlatok, és mélyizom torna. Kísértetiesen emlékeztetett a gyerekkori gyógytornaóráim leírására. Onnan meg annyi volt meg, hogy egyszer se izzadtam le, jobbára feküdtem hason, vagy hanyatt, és emelgettem a kezemet, meg a lábamat.

Tehát gyorsan telefonáltam, mielőtt lebeszéltem volna magamat erről, és egyeztettem egy időpontot. Szerencsém volt, a másnapi csoportba befértem. Kérdeztem, milyen ruhát kell vinni? Ekkor ért a második kellemes meglepetés: amiben kényelmesen mozgok, meg egy pár zokni. Őzike-óvatosan közelítettem meg a helyszínt, ami egy gangos társasház átalakított lakásában van. A pultos hölgy kedves volt, szekrénykulcsot is adott, és mondta: itt mindenki tegeződik. És tényleg, az érkező lányok és nők, sőt, asszonyok mosolyogtak, halkan köszöntek, összenevettek, mint a régi jó ismerősök. Senki nem csacsogott a legújabb sokezres cipőjéről, a Fifikéről, vagy a Karib szigeteki nyaralásról. Mindenki melegítőnadrágot, kinyúlt pólót viselt. Velem is szóba álltak, köszöntöttek, elmesélték az élményeiket. Csillogott a szemük.

Végül az oktatónk is kijött, és beinvitált minket. Szereztünk polifoamot, labdát, és helyet kerestünk. Én persze leghátul, hogy véletlenül se tűnjek fel. Kísérletem több ízben is hiába való volt. Az oktató, felismervén, hogy nem ismer fel, odajött, bemutatkozott, és az én nevemet is megjegyezte. Ezt onnan tudom, hogy az elkövetkező hatvan percben gyakran hallottam. A tanulók között járkálva mindenkinek kijavította a mozdulatát, vagy megdicsérte az illetőt. Nem ült le: vagy bemutatta a gyakorlatot, vagy velünk csinálta, esetleg sétált, és kedvesen, végtelen türelemmel, nyolcvanadszorra is feljebb emeltette a lábakat. Azt hittem, olyan lesz, mint a gyógytorna volt, hogy majd csak úgy fekszem, és kicsit mozgok. Tévedtem. Olyan Grand Canyon-nyit. Az tizenötödik percben már nem igazán tudtam, hol vagyok, és nagyon igyekeztem az oktató szavaira figyelni, és lélegezni. Miután túltettem magam az első sokkon, hogy itt bizony dolgozni kell, ha fekszünk, és ülünk, akkor is, utána már dacból csináltam. Ugyanis előttem egy hetven éves – nem túlzok!- néni gond nélkül lépett bele a feje fölé nyújtott tenyerébe gyertyaállásból. Fáradtan, mégis felfrissülve öltöztem fel, és elhatároztam, ide járni fogok. Nem értettem magamat: számomra a mozgás nem okozott örömet. Eddig. De a hely harmóniája, a jelenlévők együtt mozgása, az oktató egész lénye, a hangja, az óra üteme és szerkezete lüktetett az energiától. Menni akartam, és ha bírtam volna szusszal, ottmaradok a következő órára is.

Másnap természetesen tíz percig tartott felülni az ágyban. Olyan izmaim sajogtak, amiknek- bagatell-, de addig tényleg nem tudtam a létezéséről. Általában ilyenkor szoktam eltántorodni. Összeroskadni, magamba fordulni, és csokit majszolva azon sírni, hogy soha nem leszek „Viktória titkának tudója”. De az a fura dolog történt, hogy miközben sziszegve öltözködtem, és csigalassan lépkedtem a lépcsőn, még mindig éreztem azt a harmóniát, ami előző nap elöntött. És azon kaptam magam, hogy másnap, miután az izomláz még éppen csak alább hagyott, már megint ott görnyedek a polifoamon, bokáim között a kislabdával.

Úgy érzem, végre, megtaláltam azt a mozgásformát, ami nekem pont megfelel. Talán ezúttal ki fogok tartani.

Szabó Nóra

Megjelent: LIFEMAGAZIN, 2012. november 26.

FacebookTwitterGoogle+Share